Olasz Ági

Életrajz

március 20th, 2014

Budapest, 1964. április 8.

1984-1988 Színház- és Filmművészeti Főiskola

1988-1989 Szegedi Nemzeti Színház

1990-1993 Független Színpad

1993-1994 Pécsi Nemzeti Színház

1994-1995 Vígszínház

1996-1998 Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

1998-2008 Miskolci Nemzeti Színház

Írások / kritikák / interjúk

“Próbált egyet s mást. Érettségi után egy évig mozgássérült gyerekek között volt volt gondozónő. Szabadidejében dzsesszbalettre járt, aztán pantomimezett, s sárkányrepülőként négy és fél perces teljesítményig, kilencvenöt méteres magasságig jutott. Közben az első felvételi a főiskolára. “Felkészületlen voltam” – dohog utólag. Nem is járt sikerrel, de legalább tudta már, mit akar.  SZÍNÉSZET!
Az eredménytelen próbálkozás után a Nemzeti Színház Stúdiójába vezetett az útja. Bodnár Sándort, Simon Zoltánt emlegeti tisztelettel. S a következő alkalommal már a főiskolai felvételin is jól szerepelt. “Kazimir Károly osztályába kerültem” – tudatja, s erre sokatmondóan hallgatunk. Mesél a munkáikról, hogyan rendezték egymást az osztálytársaival. “Magunkra maradottabbak voltunk, mint a párhuzamos Kerényi-osztály – állapítja meg -, de de talán éppen ezért lettünk életrevalóbbak.” Tanárokat sorol, Simon Zsuzsát, Kővári Katalint; ki hogyan segített neki a maga módján. Szóba kerülnek a szerepei, Polina a Jövedelmező állásban, a Cseresznyéskert Ányája, Iszméné (bár Antigoné inkább lelke szerint való), a Bolha a fülbe szépasszonya. Az Üvegcipő próbája alatt rohangált valami kellékért, mikor megszólította dobray György, s próbafelvételre hívta a Szerelem első vérig egyik szerepére. Tartózkodóan beszél róla, idegen számára az a lány, akit alakított a filmben. Szinte segélykérően néz: ugye, nem fogják beskatulyázni babaarcú, felszínes színésznőcskeként? Szerényen szép. Az mondja, a fiatalság elrepül, sőt elhasználódik. Ezért is kell szert tennie jó értelemben vett profizmusra.
Erre módja lehet Szegeden. Ruszt József hívta, s ő ment bizalommal, tettrekészen. Lesz munkája.”

Stuber Andrea: A hátsó borítón: Olasz Ági (Film Színház Muzsika 1988 X. 1.)


“Olasz Ági Oidipusz lányaként szinte csak az előadás legvégén, apja megvakíttatása után jut tevékeny szerephez, mégis mindvégig súlyosan van jelen: némán, rezzenéstelenül, ám feszülten figyel, testének finom, apró moccanásaival, vibráló arcjátékával és szemvillanásaival kíséri és közvetíti a kibontakozó tragédiát.”

Kovács Dezső: Példázatok az önvizsgálatról. Szophoklész: Oidipusz király. (Színház, 1992 / 4.)


“De már jön is Mari (Borsos Beáta) és visít. […] Juli (Olasz Ágnes) követi kiabálva, majd Muskátné (Takács Kati) érkezik rikácsolva. […] A hangzavarban mindenesetre szemügyre vehetjük a főbb szereplőket. Előttünk áll Juli, helyes kis kartonruhában, kalappal, retiküllel. (A retikül ügyes darab Laczó Henriett jelmeztervezőtől; jól bele lehet kapaszkodni a fogantyújába.) Rögtön láthatjuk, hogy Olasz Ágnes Julija némiképp problematikus lesz. Zeller Juli természetes, ösztönös, egyszerű vidéki lány.

Olasz Ágnes viszont kifinomult, egzotikus szépség. Zeller Juli alakja és Olasz Ági figurája körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mint a pacalpörkölt az avokádós ráksalátához. Nem, Olasz Ágnes semmi esetre sem Zeller Juli.
Neki el kell játszania Julit. S ebbe a játékba sok elszánt egyszerűség és némi kényszerű mesterkéltség vegyül. Bizonyára nem véletlen, hogy a színésznő az utolsó képben nyújtja a legjobb teljesítményt. Akkor, amikor Juli már sok mindent megélt, s a tapasztalatok végképp megkeményítették, törhetetlenné, szigorúvá, szikárrá szárították.”

Stuber Andrea: Friss Liliom, importból. Molnár Ferenc: Liliom (Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház) (Criticai Lapok 1997. III.)


“…a partnerek odaadó színpadi segédcsapatot alkotnak. Olasz Ági – akinek színészi tudománya szépen gyarapszik – nem marad adós sem a vonzerővel, sem a megfelelő táptalajon szárba szökő romlottsággal.”

Stuber Andrea: A vágy inadekvát tárgya. Rainer Werner Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei. Miskolci Nemzeti Színház, Csarnok* (Criticai Lapok, 1998. XI.)*


Sikoly. Egyetlenegy elfojtott sikoly. Szavak, amelyek szótagokra szakadnak, vagy össze sem állnak. Ideges rebbenések az arcon, visszatartott könnyek, leplezetlen fájdalmak.Citrom Bandi nővére a SorstalanságbanOlasz Ágnes lehajtott fejjel, gyógyuló lélekkel.

„Már könnyebb, de még mindig rengeteg gondom van magammal. Lehet, hogy én vagyok minden örömöm gátja. Rengeteg fájdalmat kell kidolgoznom magamból. Nincs ezekben a kínokban semmi önsajnálat, csak amit az élettől kaptam. Amit kemény leckék árán megtanultam. Hogy adott pillanatban minden megsemmisül. Eltűnik. Mintha soha nem is lett volna. Nehéz időszak van mögöttem. Sok mindent megtapasztaltam. A rosszat is, és a még rosszabbat is. Most hirtelen boldog lettem, és utólag kezdett el vérezni a seb ott legbelül. De már tudom: igenis megfér egymás mellett a nagyon nagy boldogság és a mérhetetlen fájdalom. Amikor az örömtől majd kicsordul a könnyem, abban a pillanatban mardosni kezd egy kegyetlen érzés. Két emberről kellene beszélnem. Az egyiket siratom, a másikért sírok. Két dolgot élek meg egyszerre. A halált és a szerelmet. Vannak dolgok, amelyek nem tűnnek el az életemből, csak másképp látom őket. József Attila szerint a jelen, a múlt és a jövő szinte egyszerre van. A gondolataidat áthatja a múltad, az által lettél bölcsebb, ahogy megélted. A fájdalmak erősebbé tettek, és alázatosabbá az élettel szemben is, hiszen nem tudhatom, mennyi van hátra. A szerep sem csak szövegből áll. A figurának is van múltja, jelene és jövője.”

Ő nyit ajtót Köves Gyurinak a Sorstalanságban. Ő, aki már tudja: az öccse nem jön vissza soha. Odaveszett.

„Örülök, hogy bekerültem a filmbe. Büszke vagyok, hogy ott lehetek. Próbafelvételeken nem voltam. Találkoztam Koltai Lajossal elbeszélgettünk, és az alapján ítélte meg, hogy ki leszk a történetben. Éleslátású operatőr. Az arcból, a tekintetből rengeteget ki tud olvasni. De nem mondta, mire készüljek, amikor elbúcsúztunk. Nyár elején aztán felhívtak, hogy »Akkor ma!« És kimentem a forgatásra. Ott tudtam meg, hogy Csomós Mari partnere leszek. Ez is jól jött a lelkemnek. Vele már dolgoztam egy tévéfilmben. A rendező arra kért: ahogy meglátom Köves Gyurit, szakadjon fel valami. akkor még friss tragédia volt bennem. A lelkem engedett volna, de az agyam még védekezett. Amikor nagyon fáj valami, a szervezetem állj-t parancsol, és nem tudom megmutatni, mi zajlik bennem. Koltai Lajos annyit mondott csupán: »Itt boruljon el az agyad, elment a hajó, nincs tovább!« Egyetlen képsorba kellett sűrítenem, hogy vége, nekem már nincs öcsém, ketten maradtunk az anyámmal. Megvolt a felvétel, és bár a rendező megnyugtatott, hogy jól csináltam, minden rendben, én úgy éreztem, rágörcsöltem. Lehet, hogy túl sok időm volt a helyszínen. Agyaltam, amit nekem nem szabad. A gombóc meg ott maradt a torkomban. Nem úgy szakadt fel a seb, ahogy kellett volna szakadnia. De, mondom, a rendező nem ezt érezte. Lehet, hogy ha kimutatom a fájdalmam, ha patakokban folytak volna a könnyeim, az sok lett volna. Eljutni egy pontra, és ott megállni, uralkodni az érzelmek fölött. Ezt akartam. Mert ha nem árulok el valamit, az attól még van. Nehéz ezt kimondanom, de elismerem: nem vagyok okos színésznő. Engem az ösztöneim vezérelnek. Donna Elvirát játszottam Miskolcon a Don Juanban. Abban minden este újraéltem azt, amin nem sokkal előtte keresztülmentem. De megmutatni nem mindent kell. Elég éreztetni a fájdalmat. A kislábujjadtól egészen a hajszálad végéig.”

Kémia, állítja, lelki rezdüléseinek kémiája: ő mindig a sötétebb oldalát látja az életnek. Még akkor is, ha külső jegyei alapján sokkal inkább mediterrán alkatnak gondolják. Spanyolnak, vagy portugálnak. Igazi Nap-leánynak.

„Olyan típusú ember vagyok, akit terhelni kell. Ha megvannak a súlyok, onnantól kezdve helyesen működnek az ösztöneim. Amikor a Dybukot próbáltuk a Független Színpadon, Ruszt József mindig észrevette, ha elkezdtem agyalni. Elégedett volt velem, csak látta az arcomon, hogy szinte belefeszülök, olyan erősen gondolkodom. »Csak ezt ne, csak ezt ne!«  könyörgött. Egyébként más van az arcomon, és egészen más zajlik belül. A látszat: gyenge idegzet, érzékeny lélek. Ami igaz is, de ezzel együtt iszonyúan szívós ember vagyok. Rengeteget kibírok. Más ugyanabban a helyzetben, amelyből én továbbvonszolom magam, nagy valószínűséggel összeroppan. Én nem. Azonban pánikszerűen menekülök a lelki terror elől. Volt abban is részem. Dolgoztam rendezőkkel, akiknek ez a módszerük. Rusztnak sokat köszönhetek. Formált. Nevelt. Tanított. Aztán elváltak az útjaink. Azóta semmiben sem látott. Még a Bódy Gábor írta aTüzes angyalban sem, amelyet Pécsen játszottam, »független« koromban. Akkoriban már a végét járta a társulatunk. Bagó Berci figyelmeztetett is, hogy »Ági, nézz körül, mert úgy fogsz járni, mint a felmagzott káposzta. Mindenkinek lesz helye, csak neked nem.«”

Azon a nyáron fel is oszlott a Független Színpad. Spíró György darabját, a Nyulak Margitját játszotta Zalaegerszegen. Később a Liliom Julikáját. Aztán egy évig nem látta a nevét a próbatáblán. Csalódás csalódás hátán. Átszerződött Miskolcra. Kilencvenhat óta ott van.

„Nekem mindig észnél kell lennem. Én az a típus vagyok, akinek soha nem bocsátanak meg. De vannak emberek, akikkel évek múlva újra találkozom. Szétrobbantunk, mint egy csillag, és idővel ismét összegyűlünk. Néha egymást kergetjük. Közben dadogok, hadarok, szeretnék kereken fogalmazni, de nem tudok. Nekem erre van a szerep, a szöveg. Megtanulom, és segít a gondolatok közvetítésében. Egyébként pedig harcolnom kell. A szó szoros értelmében nem is vagyok színésznő. Nehéz kimondanom, de ez az igazság. Egy szerencsém van: általában olyan szerepek találnak rám, amelyek nekem valók. De azokat sem játszom éjjel-nappal. Ha a hűtőt állandóan nyitogatják, tönkremegy. Ezt nem én találtam ki, de van benne valami. A szerepek egymást fejlesztik. Ha a legutóbbi nem sikerült, attól még a következő még jó lehet. Bizonygatni azonban már nem akarok. Szeretném, ha hinnének bennem. Utólag aztán úgyis azt mondják: »Nem is gondoltuk volna…« A szüntelen megfelelési vágy nem tesz jót a szerepnek. Donna Elvirámra azt mondták: a száz százalékot hoztam, de ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem, még akkor is nagyokat bosszankodtam, ha arról csak én tudtam. Ezen a pályán nem lehetsz elégedett sosem. Itt a jobbnál is van jobb, te meg a legeslegjobbat akarod. Még akkor is, ha esetleg nem megy. A bukásban, akárcsak a fájdalomban, mindig egyedül vagy. Olyankor nem hivatkozol a partneredre. Magadra vagy utalva. Mint a születésnél vagy a halálnál.”

Ophelia volt a HamletbenOlivia a VízkeresztbenNatasa a Három nővérbenKarin aPetra von Kant keserű könnyeibenHoney a Nem félünk a farkastól című Edward Albee-darabban. Ez mind Miskolc.

„Nem érdekel, hogy fekete vagyok, nem érdekel, hogy göndör a hajam, és ne jöjjön senki azzal, hogy szép vagyok, mert nem vagyok az. De ha a szerep megkívánja, hogy az legyek, akkor el tudom hitetni. Mint ahogy tizenkét éves kislány vagy hetvenéves öregasszony is tudok lenni. Miskolcon szeretnek. Érzem. De jobban is tudnám érezni magam. Az a rossz, hogy mindig előbukkan egy furcsa erő. Én meg olyan ember vagyok, akit könnyű nehéz helyzetbe hozni. Hogy mibe kapaszkodom? Kaptam az élettől egy másik életet. Vihetem tovább a sorsomat, a fájdalmaimat, a mondanivalómat. Elkezdtem egy új korszakot. Nem kerestem, jött magától. Az hozta, akivel most együtt élek. Tele vagyok várakozással, gyűjtöm az energiát. De most nem a színpadra. Magamnak. Neki. Itt, bent…”

Premier 2005. március